Elemi és középiskoláimat szülővárosomban, Nagybányán végeztem, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti osztályát Mohy Sándor irányítása mellett 1955-ben fejeztem be. Kezdetben a szobrászat vonzott; első kiállítási szereplésemre 1953-ban került sor, amikor szobrásznövendékként a Nagybányai Tartományi Tárlatra beküldtem — egy festményt. 1956-ban a Román Képzőművész Szövetség tagja lettem, ettől fogva egészen 1990-ig rajztanárként dolgoztam. A festészet mellett érdekelt az oktatás elmélete, a művészetpedagógia, és foglalkoztatott a vajon tanítható-e a művészet örök kérdése. A festék és az ecset mellett gyakran veszem kézbe a fényképezőgépet is, hogy a környék rendkívüli embereit, tájrészleteit és műemlékeit más technikával is megörökíthessem.
Nagybányai születésem döntően meghatározza hitvallásomat: megismerve nagy elődeim művészetét, tudatosan vállalom a „nagybányaiságot", és arra törekszem, hogy annak szellemiségét és alkotómódszereit a modern kor követelményeihez igazítva, az újabb idők festészeti eredményeivel gazdagítva adjam tovább. E célból — az 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület égisze alatt megalakult Nagybánya Festőtelep művészeti vezetőjeként — igyekszem ezt a közös kultúrkincset minél több kortárs képzőművésznek és művészetkedvelőnek átörökíteni.
A színek hűséges őrzője
Véső Ágoston a mesebeli Nagybányán született. Legalábbis így él a kései utódok emlékezetében az a vidék, ahol a síkság egykor a hegyekkel mérte össze erejét, hogy aztán a játékos természet harmonikus „tájképpé" simítsa össze őket. A gótikus Szent István-toronyból nézett látvány olyan, mint kétféle szövetanyag, amelyet néhány öltés — a Szazáron átívelő hidak ívei — fűzött közelebb egymáshoz az alkotásban a Teremtővel vetekedő emberi akarat.
Véső Ágoston abban az évben látta meg a napvilágot, amikor az aradi újságíró, Károly Sándor még így írhatott Nagybányáról: „Olyan ez a város, mint egy nagy paletta. A környező hegyek finom kéket adnak, a buja vegetáció csodálatos zöld színekben ragyog, a kertekből vérpiros rózsák mosolyognak a nézőre, és nem hiányzik a sárga, az okker, az ultramarin, a fehér, a fekete meg a többi szín sem. Amerre a szem néz, mindenütt friss színeket szív fel, mintha valamiféle, a színektől mámoros piktor teremtette volna ezt a várost túláradó jókedvében." (Levél a magyar Barbizonból. Vasárnap, 1931, 13. sz.)
A kisvárost övező természet lenyűgöző gazdagsága, a fáradt léptű, de még biztos kezű öreg mesterekkel — Zifferrel, Mikolával, Nagy Oszkárral, a „bohém" Sztelek Norberttel — való találkozás a művészi pálya felé terelte az egész életében — nomen est omen — a festőteleppel szemben, a Festők utcájában lakó Véső Ágostont.
Főiskolai tanulmányai végeztével a művész egy másik Nagybányára érkezett haza. Abban az időszakban érlelődött festővé, amikor már régen a feledésbe merült Hollósy és Ferenczy nemzedékének természet iránti alázata, s a háborút követő harsány művészetideológia a kötelező optimizmus jelszavát tűzte zászlajára.
Korai képein a nagybányai naturalista hagyomány sugallta tájak és emberek érzékenyen megfestett világát tárja elénk; majd a világító sárgákat és vöröseket abroncsba szorító, szinte építészeti szerkezet megkonstruálása foglalja el. A fotózás technikájának felfedezésével párhuzamosan az archaikus népi alkotásokban — az útszéli Krisztusok és kőkeresztek időkoptatta formáiban — az emlékezet ősi rétegeit tárja fel.
Gheorghe Vida művészettörténész pontosan ragadja meg életművének kettős természetét: „Az alkotóereje teljében lévő Véső Ágoston proteuszi változékonysággal megáldott művész, aki az ábrázolásbeli hangnemváltások ellenére sem hagyja el korábbi látásmódjának eredményeit — így művészetében a nagybányai tájfestészet gazdag színvilága egy konstruktív renddel, Kmettyre és Feiningerre utaló áthallásokkal, valamint egy valódi szellemi elmélyültséget tükröző aszketizmussal társul." (Magyar Köztársaság Kulturális Központja, Bukarest, 2001. január.)
Az idők folyamán kiteljesedett festészetével párhuzamosan egyszemélyes „szabad iskolája" is bővült: volt, aki a rajzolás és festés fortélyait szerette volna elsajátítani műtermében, másokat a Máramaros tájainak és Nagybánya vidékének fáradhatatlan kalauzaként vonzott magához. A művész sohasem várt jutalmat; munkabérét mindig természetben kapta meg: egy-egy tanítvány sikerült képének megszületése, alkotó együttlét hasonló gondolkodású művészbarátokkal, szenvedélyes viták a művészet kérdéseiről — sokaknak csekély ellenszolgáltatás, az elkötelezett alkotónak azonban gazdag jutalom.
Szücs György
Beszélgetések a nagybányai művésztelep centenáriumán
Az elődökről
„Nagybánya jelentőségének és sikereinek több összetevője van. Először is: teljesen más volt, mint a kor többi iskolája — elhatárolódott akár a párizsi Julian Akadémiától, akár a münchenitől. Nagyon fontos, hogy ezek az alapítók profetikus hitvallásból folytatták tevékenységüket; rendíthetetlenek voltak, a művészet papjai. Alapvető volt a természetszeretet, a természet és az ember közötti kapcsolat keresése. S mindehhez rendkívüli személyi körülmények társultak: egy nagy tekintélyű vezér Hollósy személyében, egy alkotói közösség, a város akkori vezetésének támogatása, és nem utolsósorban az a tény, hogy a város közönsége befogadta a művészeket — idővel teljesen természetessé vált, hogy mindenütt festők dolgoznak, és hogy a képek nemcsak a polgárok, hanem az egyszerű bányászok otthonába is bekerültek. A művész családtaggá lett… S végül — bár talán ezzel kellett volna kezdenem —: a táj, a »genius loci«, amely egészen elragadó és különleges." (Feledy Balázs, 1996)
A művészi indulásról
„Bizonyos fokig azonos volt az elvárás — nem érződött nagy eltérés a »nagybányaiság« és a kolozsvári főiskolai stúdiumok között, mivel tanáraim, például Mohy Sándor, Nagybányán is megfordultak, és pedagógiai módszereikbe némileg beépítették Hollósy tanítását. Lényeges különbség viszont a bukaresti és a kolozsvári képzőművészeti oktatás között volt. Bukarestben a francia iskola, egy bizonyos franciás szemlélet érvényesült: ott mindig az artisztikumra helyezték a nagyobb súlyt, míg Kolozsváron a mesterségbeli felkészülésre. Talán a kettő ötvözése lett volna az ideális, mert szükség volt a mesterségbeli tudásra, de az egyéni szabadságra is — ami Bukarestben nagyobb teret kapott. Hadd mondjak egy példát. Kolozsváron jellemző volt a »nagy szürkeség«: visszafogott, tompított színek használata. Negyedévesként jelentkeztem, és megengedték, hogy a tartományi kiállításon a főiskolai tanáraimmal együtt állítsak ki. Szobrász létemre egy festményt küldtem be — és befogadták. A munkán érzett a »nagybányaiság«, egy modernebb szemlélet, és ez hatott a kollégáimra: a kolozsvári munkákhoz képest nagyon színes volt. Ez nem az én érdemem volt — Nagybányán nőttem fel, ezt láttam magam körül, és ez valahogyan a vérembe ivódott." (Szücs György, 1995)
Hagyomány és megújulás
„Nagybánya öröksége minden értéke ellenére terhes számunkra, mert sokan — főleg külföldön — elvárják tőlünk, hogy nagy elődeink stílusában dolgozzunk. Ez az elvárás azonban nevetséges: az idő nem áll meg, minden fejlődik és korszerűsödik, így a művész gondolkodás- és látásmódja, következésképpen kifejezésmódja is. Megjegyzem, hogy a Telep második generációjának tagjai, miután megismerkedtek a modern művészet újabb irányzataival, sokkal modernebb stílusban dolgoztak, mint az alapítók. Természetes, hogy mi, a késői utódok szintén szeretnénk felhasználni azokat az eredményeket, amelyek az elmúlt száz évben gazdagították a festői kifejezés lehetőségeit. Ilyen szempontból is igen heterogén a bányai alkotói közösség — a realizmustól az absztrakcióig számtalan irányzat fellelhető benne. Az egyik kezemre meg tudom számolni azokat a festőket, akik szinte vallásos áhítattal szeretik a természetet, és a régi jó módszerrel, a festőállvány előtt lesik annak minden rezdülését; akik nem törődnek korunk divatos áramlataival, és bátran azt és úgy festik, amit a szívük sugall és meggyőződésük diktál. Nos, ők a hagyományt őrző, kihalóban lévő nagybányaiak." (Dávid Lajos, 1996)
Egyéni kiállítások
1958 – Nagybányai Tartományi Múzeum
1960 – Nagybányai Kultúrház
1968 – Nagybányai Galéria
1975 – Nagybányai Galéria
1996 – Szolnok, Művelődési Központ
1996 – Budapest, Vármegye Galéria
1998 – Makó, József Attila Múzeum
1998 – Kiskunfélegyháza, Városi Múzeum
1998 – Százhalombatta, Művelődési Ház
2001 – Budapest, Vármegye Galéria
2001 – Nagybánya, Megyei Múzeum
2001 – Százhalombatta, Művelődési Ház
2005 – Pécs, Dulánszky Galéria
2005 – Sopron, Erdély Ház
2005 – Százhalombatta, Művelődési Ház
2011 – Nagybányai Galéria
2011 – Budapest, MissionArt Galéria
2011 – Nagybánya, Tájképfestő Telep
2011 – Nagybánya, Őszi Tárlat
2011 – Budapest, Magyar Nemzeti Galéria — Doyenek és Fiatalok
Fotókiállítások
1996 – Miskolc, Városi Galéria
1998 – Debrecen, DATE Galéria
2000 – Nagybánya, Máramaros Megyei Múzeum